A gimiben volt egy nagyon klassz osztálytárs-barátnőm (Frugo), aki egyszer csak a semmiből kitalálta, hogy márpedig nekem kell egy becenév.
Ahogyan az lenni szokott ilyenkor, először a teljes nevem vette górcső alá, pocsékabbnál pocsékabb kombinációkat alkotva. Jó néhány kísérlet után kénytelen volt belátni azt a triviális tényt, hogy a nevem alkalmatlan bárminemű becézésre úgy, ahogyan az nekünk valóban tetszene.

Ekkor jött az a megközelítés, hogy akkor majd valamely tulajdonságomra megyünk rá, de ebből sem született semmi olyan, ami mindkettőnk megelégedésére szolgált volna. Már-már fanatikus módon rákattant erre a névadó tevékenységre, amit a több órát kitevő msnezgetések egy olyan szintre vittek el, hogy a kiírt nevem kb. 20 variánsból állt, amiket addig összehordtunk komolytalanul.
A lényeg az, hogy ebben az időszakban történt meg egy elborult beszélgetés alkalmával, hogy mesélésem közben a party szót elírtam, és patyi lett belőle.

„Sok mindent kitanultam. Voltam már pincér, ügynök, dokkmunkás, cipész, kőműves, középhátvéd, sőt, voltam már… – Kamiontolvaj is, tudom.
Ha esetleg elfelejtetted volna én nem!” – Mindenfélével.

Az erényes(ebb) élet felé törekszem.

Soha nem a külsőségekkel akartam operálni. [Engem nem érdekelnek ezek a dolgok. Szeretek a háttérben maradni és a belsőmmel hatást gyakorolni, hogy – globálisan – bebizonyítsam: képesek ezek a tulajdonságok minden más felett állni. A rakoncátlan tincseim és a kék szemeim a sumák fejemmel köszönik, nagyszerűen megvannak rajtam, nem igénylik, hogy bármilyen minősítésbe kerüljek általuk; azok révén tegyek szert kicsinylő vagy felnagyított vélekedésekre.

Amikor elkezdtem használni anno a közösségi oldalakat, akkor mondjuk úgy, hogy mögé láttam annak, hogy milyen kétélű fegyver az, amit mi saját magunkból megmutatunk. Nagyon sokan nem értettek, maceráltak, de végül nekem lett igazam…
Ma már úgy vagyok vele, hogy a magam szintjén megcsináltam a saját kis „láthatatlan történelmem”, amit nem nagyon képes más sem überelni, emiatt pedig nem valószínű, hogy elhagyom ezt a berögzülésem – én így lettem hiteles. Nem tagadom, élvezem ezt és azt hiszem erényemmé könyvelhetem el azt, ami már mögöttem van.

Lehet velem találkozni, nincs közösség fóbiám, ami manapság oly divatos. Szívesen szóba állok bárkivel, aki nyitott rám és szeretne feltérképezni, ehhez viszont személyesen tudok csak testet szolgáltatni. Nem harapok ok nélkül, nem vagyok flegma, az udvariasság sem halt ki belőlem, nem is jetik keresztezéséből lettem. Mi erre a garancia? A szavam. Ez ma nem jelent semmit, de talán mégis… Tehát, ha valaki annyira hű, de bátor, hogy még velem is képes lenne összefutni nagy félelemtől tartva ugyanakkor, hogy kivel/mivel szembesülhet, állok elébe, de tőlem selfie bazári majomkodást senki ne akarjon, mert azt nálam nem talál. – Ifjúkori hév írta sorok…]

Ez született rendellenesség, semmi kétség!

+ Valami ilyesmiről van szó, megfogalmazták helyettem/a nevemben is: